Kettő

Egy világos szobában ébredtem. A falak fehérek, a testem alatt valami puha, és egy fehére lepellel vagyok leterítve, mint a halottak. Talán tényleg meghaltam.

A levegőben valami finom illat terjengett. Többet akartam belőle a tüdőmbe juttatni. Felültem, és ledobtam magamról a fehér leplet. A páncélom nem volt rajtam. Helyette valami fehér rövidnadrág volt rajtam, nagyon puha anyagból, a mellkasomon pedig szintén fehér kötés. A testem különböző pontjain barnás színű ragacsos valamik voltak, alóluk vér szivárgott ki.

Ki volt az az idióta, aki teli ragasztgatta a sebeimet ilyen vackokkal?

Kikászálódtam a fehér, fedél nélküli koporsóból, vagy miből. Nem találtam kiutat a szobából. Fekete fából készült nagy valamik voltak, rajtuk nyílásokkal, benne pedig ruhák. Meg volt egy bemélyedés a falon. Szintén fekete fából készült valami volt benne. Sokkal vékonyabb volt, mint a fal, úgy hogy itt terveztem kijutni.

Mielőtt még át törtem volna, észre vettem valami ezüst színű izét rajta. Lelehetett nyomni. Elég érdekes volt, még sose láttam ilyet. Lehet hogy él.

 - Nagyon örvendek a találkozásnak! - hajoltam meg a Valami előtt - Tudod hogy hogyan lehet kijutni innen?

Nem válaszolt.

 - Hahó? Van elég erőd válaszolni? - meg sem rezzent.

Megbeszéltem hozzá egy kicsit, de semmire se reagált, és ez nagyon feldühített, így egy erőset ráütöttem.

A fekete fa izé kinyílt.

 - Nagyon szépen köszönöm! - hajoltam egy kicsit meg a Valami előtt, majd az illat irányába futottam.

Hirtelen véget ért a talaj, és valami egészen érdekes dolog vezetett lefelé. Olyan volt mintha növekvő sorrendben pakoltak volna le hatalmas fahasábokat. Ráléptem az egyikre. Szilárd volt. Így elkezdtem rohanni. De megcsúsztam, és lebukfenceztem, és a fejemet beveretem a talajba.

Nem éreztem fájdalmat, de tudtam hogy nagyon is fáj. De ez a csodálatos illat.... teljesen elterelte a figyelmemet a fájdalomról.

Felkeltem, és követtem az illatot. Egy egész különös helységbe értem, Fekete fából készült érdekes dolgok voltak bent, és két ember. Egy hím, és egy nőstény.

Nem nagyon érdekeltek,  figyelmemet inkább egy nagy fekete doboz vonta magára. Színes képek váltakoztak rajta, és hangokat adott ki.

Lassan oda mentem hozzá. Egy ember világi macska volt benne. Megakarom érinteni! rátettem a kezem a cicára, de mintha üveget fogtam volna: teljesen sima és hideg volt...

 - Fel ébredtél? - hallottam egy hangot a hátam mögül. Ismerem ezt a hangot. Ez volt az, akivel a hidegben találkoztam, de most ez nem érdekelt.

 - A cicát bezárták ebbe... - lehajtottam a fejemet. - Majd én kiszedlek innen, Cica! - felemeltem a karomat, hogy szét törjem a dobozt. A hang kiabált nekem, hogy ne csináljam, de ez a macska bent ragadt ott. Ki kell szedni!

A doboz belseje elsötétült, és valaki elém tartott egy cicát.

 - Tessék! Látod jól van! - hallottam egy lágyabb hangot.

Kikaptam a karok közül a cicát, és a mellkasomhoz szorítottam.

 - Semmi baj! - a nőstény egyed térdelt mellettem.  Mosolygott, lilás szeme volt, és derékig érő kékes haja.

 - Te szedted ki? - kérdeztem meglepetten

 - Igen. - mosolygott, majd végig mért a tekintetével, és a hím egyedhez fordult - Te jó ég, Ichi! Mi a francot adtál rá? Nem megmondtam hogy az én ruháim lesznek rajta?!

 - Hát, gondoltam ez kényelmesebb lenne... - kezdte zavartan a hím, és az arca enyhén rózsaszínes árnyalatot öltött.

 - A te egyik boxered van rajta! Gondolhatom, milyen kényelmes lehet! - kiabált a nőstény

 - Ez vadonat új! Akkor szedtem ki a zacskóból...

Ők tovább veszekedtek, de engem már csak a hím arca érdekelt. Az emberiségről szóló tanulmányaimban nem szerepelt az, hogy a színüket is megtudják változtatni.

Fel keltem, leraktam a cicát valami nagy kék, puhának kinéző izére, és oda sétáltam a hímhez. neki is lilás szeme volt, de a haja az barnás.

Óvatosan megböktem az arcát, mire ő zavartan bámult rám.

 - Mi... mi az? - kérdezte

Megfogtam az orrát két ujjammal, és óvatosan meg csipkedtem.

 - Mit csinálsz? - kérdezte zavartan, és az arca még erősebb rózsaszín lett.

Ekkor megint éreztem a finom illatot. Előre hajoltam, és megszagoltam a haját, és a nyaki ütőerét.

 - Táplálék illatod van... - nyeltem egyet - Te táplálék vagy?

 - É...én? Nem! - vágta rá rögtön

 - Éhes vagy? - kérdezte a nőstény

 - É...hes? - kérdezte vissza. Ránéztem a hím nyaki ütőerére. - Igen. De ha nem ő a táplálék... akkor... te vagy az? - kérdeztem a nősténytől

 - DE hogy is! - nevetett fel, gyere, ülj le! Hozok neked enni valót! - lenyomott az egyik fa valamire, ami egy másik, nagyobb fa valami előtt volt.

 - Mi ez a sok.. izé...? - kérdezte a sok kicsi, és az egy nagy fa darabra mutatva

 - Öm.. azok.. székek és az asztal... de ezt neked is tudnod kéne, nem? - válaszolt a hím.

 -  Hm... asztal... én... asztalon... ülök...? - néztem rá mosolyogva. Valamiért dicséretet vártam, azért, hogy rá jöttem hogy min is ülök.

 - Nem, amin te ülsz az a szék. - válaszolt a fiú, és leült mellém. - Ez a nagy az asztal. De.. te ezt hogy hogy nem tudod? - nézett rám kíváncsian.

 - Nem értem az embereket. Most vagyok először a világotokban. - válaszoltam - Mikor kapok táplálékot?

 - Hogy... mi? Emberek Világa..? Mi van? - nézett rám értetlenül a fiú.

 - Tessék! - rakott le elém egy lapos fehér valamit a nőstény. Finom illat szállt fel a lapos valamin lévő tápláléknak kinéző izékből.

Belemarkoltam egy hús illatú csíkba, és betömtem a számba. Isteni volt. Két kézzel tömtem a számba az ételt, miközben a hím egyed meglepetten bámult engem.

 - Te... - kezdte volna, de a nőstény félbe szakította.

 - Én Igirisu vagyok, ő itt a bátyám, Ichigo, de őt csak Ichinek engem pedig Iginek hívj. Téged hogy hívnak?

 - Hogy én...? - a kérdés teljesen ledöbbentett. Egész eddig fel sem tünt, hogy  vajon mi lehet a nevem - Fogalmam sincs...

 - A páncélodon Lawliett állt. Ez a neved? - kérdezte már egy kissé komolyan Igirisu

 - Nem tudom... - ráztam meg a fejem.

 - Melyik világból jöttél? - faggatózott tovább.

 - Háború volt...

 - Na jó! Mi a franc folyik itt?! - csapott az asztalra Ichigo.

Erre Igirisu fejbe vágta - Te hülye! ne kiabálj Lawliett jelenlétében! Ha felingerled, akkor akár fel is robbanthatja a házat!

 - Öm... oké.... erről majd magyarázatot kérek... és nem azt mondta ez előbb hogy nem tudja hogy hívják?

 - Lawliett van a páncéljára írva, Lawliettnek fogjuk hívni. Ennyi!

 - Kaphatok még..? - kérdeztem, miközben a fehér lapos valamit nyújtotta Igirisu felé.

 - Persze! - mosolygott a nőstény

Egy

Úgy emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap lett volna. Minden apró részlet beleégett az agyamba. Talán, mert tényleg tegnap volt, nem tudom. Nincs idő érzékem.
Tél volt. Minden hideg, fagyott és komor. Egy lélek sincs az utcán. Csak én, senki más. Mint mondtam, egy lélek sincs.
A jeges utca közepén ülök. Nem tudok felállni. Mintha a lábam hozzá fagyott volna az úttesthez. Egy darabig küszködök, de aztán feladom. Reménykedek,, hogy jön valaki.
Sose értettem meg, hogy az ember világban hogy mérik az időt. De annyit azért kitudtam találni hogy éjszaka van. Az emberek ilyenkor alszanak. Gyenge lények, és rendszeres alvásra van szükségük ahhoz, hogy rendesen tudjanak mozogni.
A reménykedés csak pár pillanatig tartott. Az én fajtám sose arról volt híres, hogy reménykednek. Pesszimista gondolkodási módunk van.
Egyszer csak lépteket hallottam a hátam mögött. Nem tudtam megfordulni, hogy lássam ki az. De még volt bennem annyi erő, hogy a mellettem heverő kardomat megfogjam. Hideg volt. Úgy éreztem, hogy a bőröm hozzá fagy a markolathoz.
Nem tudtam megmozdulni.
A léptek egyre közeledte. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni.
 - Jól vagy? - kérdezte egy hang.
Nem válaszoltam.
 - Hahó? Hallasz? - hangjában némi aggódás csendült - Csak nem meg fagytál? - megrémült. - Hívom a mentőket!
Ostoba ember. Azt se tudja ki vagy mi vagyok, mégis aggódik értem.
 - Ne... - suttogok. Alig van erőm kipréselne ezt a két betűt a fogaim között.
 - Tessék? - leguggol mellém. Elkerekedik a szeme. Látja a testemet alig eltakaró páncélt, és a kékre fagyott, halvány lilás sápadt bőrömet. - Te jó...
 - Menny el - suttogok - Hagyj itt. Ez nem a te háborúd. - ismétlem a szavakat, amit a társam mondott, mielőtt ebbe a világba jöttem volna.
 - Nem hagylak itt! Majd nem halálra fagytál! - ostoba ember, azt hiszi hozzá beszélek.
 - Nem... - ismételném meg a társam kérésére válaszolt szavaimat, de a hangom el csuklik. Könny cseppekként hullanak a szememből az apró jég szilánkok.
Elfogyott az erőm.
A testem elernyed, és már csak azt veszem észre, hogy a gerincem neki ütközik a fagyott útnak.
Az ember szólongat, de azután feladja. Azt hittem el ment. De a következő pillanatban érzem hogy valami meg emel. A szeme csukva van, és érzem hogy nő a sötétség.